Szerzője: L. T. P.
Már hozzászokhattam volna, a
csendhez, mely körülölel a nyári szünetem alatt. Nem rég lett vége az
iskolának, de osztálytársaimnak már se híre, se hamva. Nem, mintha annyira
érdekelt személy lennék, na de akkor is, szeretek közösségben lenni, még olykor
is, ha szürke kisegérként bújok meg a társaságban.Valószínűleg minden kortársam jókedvűen nyaral a családjával, kivéve engem. Család, ugyan már! Az édesanyámat tíz éves koromban vesztettem el, édesapám egyik balul elsült akciója miatt. Mit is mondhatnék? Anya szülei apám bajos gondolkodása, és ügyei miatt hagytak magunkra minket, még gyermekkoromban, apámét pedig sosem ismertem. Állítása szerint, szükségtelen ezzel foglalkoznom. Megfordult már a fejemben a gondolat, hogy megölte a saját szüleit, és ezért nem beszélt még sosem róluk, de mindig elhessegettem, ugyanis ezt nem nézem ki belőle. A borús kinézete, hollófekete haja, és szürke szemei ellenére, nem rossz ember, bizonyos tekintetben. Bár lehet, csak az elfogultság beszél belőlem, hiszen a tulajdon édesapámról, az egyetlen ismert rokonomról van szó.
Gúnyosan felhorkantottam, előző gondolatmenetemen. Mik nem jutnak eszembe! Apám és a jó, két külön világ, hiszen egy eszes dílerről van szó. Hál’ Istennek, még nem kapták el őkelmét, de ami késik, nem múlik…
Ezerszer könyörögtem már neki, hogy hagyja abba, keressen egy tisztességes, jól fizető állást, de kérlelő szavaim süket fülekre leltek. Fáj belegondolni, hogy bármikor bekopoghat az ajtón a rendőrség, s megbilincselve vezethetik ki a kapun, engem ezzel lelkileg eltiporva. Manapság egyre többször szaladgál kobakomban az utálatos gondolat; Mi lesz velem, ha Őt is elszakítja mellőlem a sors?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése