2013. november 14., csütörtök

I need a hero - who saves me ~ Befejezett ~


http://needahero-sb.blogspot.hu/

Szerzője: Chanel Brayn



Helena Evans élete megváltozott 2012. december 3-án, mikor három férfi megerőszakolta. A lány többé nem volt a régi, óvatos lett, csendes, szemérmes. Három évvel az eset után Lena, Bostonból New York-ba költözik, rég nem látott barátjához, bizonyos Adam Smith-hez, aki készségesen befogadja a lányt, segít neki felépülni: munkát keres neki, bemutatja pár embernek, köztük egy meghatározó személynek, aki jelen volt Lena ominózus estéjén. A lány újra átéli azokat a megpróbáltatásokat, mikor a srác feltűnik az életében, és - látván Helenához való ragaszkodását - nem is akar távozni a közeléből. Vajon Helena képes lesz feldolgozni a történteket, és új lappal kezdeni mindent? Képes lesz visszatérni régi önmagához, vagy már nincs visszaút?


2013. november 12., kedd

Twisted - magyar

Ismét egy fordítással jelentkezem. ;) Ez is egy angol fanfiction fordítás, amit a napokban találtam, és úgy vélem egy nagyon izgalmas történet. Igaz, hogy néhol brutális jelenetek vannak benne, tehát az lehetőleg ne olvassa el aki nem bírja az ilyet, de egyébként mindenkinek csak ajánlani tudom. (Kicsit olyan mint a dark - magyar fordítás csak sokkal durvább). A folytatást ebben a bejegyzésben találhatjátok: http://my-favourite-hungarian-blogs.blogspot.hu/2014/05/negyedik-bejegyzes.html

További jó olvasást!

F.

http://twistedhu.tumblr.com

Szerzője: Zsó





"Hát Kim, igazad volt. Itt esik…, elég sokat."- mondtam hangosan a telefonba, megpróbálva túl kiabálni a zuhogó esőt. Szorosan fogtam az esernyőm fogantyúját.  Hideg volt, a sűrű eső a könyörtelen széllel együtt folyamatosan próbált fellökni. Épp csak egy pohár kávéért ugrottam le, mikor ez a váratlan vihar lecsapott és teljes erővel rám zúdult. Úgy döntöttem, elfelejtem a kávét és visszamegyek a lakásomba. Ekkor hívott az egyik jó barátom, Kimberly.
„Megmondtam.”-válaszolta és erősen kellett koncentrálnom, hogy  halljam. A fogaim elkezdtek vacogni, az egész testem le volt fagyva.
„Visszahívlak, amint hazaértem.”-ígértem, de a válaszát már nem tudtam meghallgatni, mivel egy hangos mennydörgés dörrent el felettem. Összerezzentem, majd sietve átkocogtam az utca másik oldalára. Gyorsan sétáltam  lefele a járdán, az esernyőt a szél ellen tartva, így küzdve ellene. Köszönhetően a könyörtelen esőnek alig ismertem fel a körülöttem levő környéket. A telefonomat biztonságosan a táskámba tettem, próbálva szárazon tartani. Azonban néhány pillanat telt csak el mielőtt a víz az arcomba fröccsent. Hirtelen megálltam  azon tűnődve,hogy  hogyan jutott át a víz az esernyőmön. Nagy döbbenetemre láttam, hogy egy hatalmas lyuk szakadt ki rajta. Az orrom alatt szitkozódtam és  összecsuktam az esernyőt, most már az egész testem átázott a víztől, pusztán pár másodperc alatt. Gyorsan valami menedék után kutattam, és megláttam egy sikátort tőlem  balra. Az épületeknek mindkét oldalt hosszú tetejük  volt. Úgy tűnt az eső nem tud bejutni a sikátorba. Befutottam a sikátorba, megkönnyebülten felsóhajtottam mikor nem éreztem többé az esőt és  szél is békén hagyott. Lihegtem és rázott a hideg, neki dőltem a téglafalnak és becsuktam a szemem. Biztonságban voltam. Most még. Egészen addig itt maradhatok, amíg a vihar el nem vonul. Lepillantottam az öltözékemre. A baráti összejövetelre amire az egyik barátnőm hívott meg, egy egybe ruhát viseltem. A lány neve Francine volt és  egész életében Londonban élt. Remekül szórakoztam vele és a haverjaival, de a ruha amit viseltem fehér volt, és most teljesen átlátszó. Frusztrációmba a fogaimat csikorgattam és öntudatlanul összefontam a karom a mellkasom előtt.
„Ne tedd”- jött egy hang előlem. Igen, előlem.  A szemeim elkerekedtek és kihúztam magam, ott tartva a kezeimet ahol eddig voltak. A szemeim a sötétséget fürkészték de semmit nem találtak. És aztán, hirtelen, úgy tűnt mintha a sötétség megmozdult  volna. Úgy éreztem mintha csak képzeltem volna, egészen addig, míg egy villám nem villant az égen, megvilágítva mindent egy rövid pillanatra.  Egy férfit láttam magam előtt állni, és épp csak egy pillantást tudtam vetni a barna göndör hajára. Aztán megint minden sötét lett, mikor a mennydörgés hangja megérkezett. Egy kicsit jobban a mögöttem lévő falhoz szorítottam magam, és el kellett ismernem, hogy egy kicsit elbátortalanított amit láttam. Egy pasi az árnyékban állva?
„S-segíthetek?”- akadozva kérdeztem, mivel nem igazán tudtam beszélni a vacogó fogaim miatt.
„Új vagy errefelé?”-folytatta a hang. Mély rekedtes hangja volt, brit akcentussal. Meg kellett erőltetnem a szememet, hogy rajta tudjam tartani.„Igen, új vagyok itt.”-válaszoltam a sötétséget nézve
„Hát valamit tudnod kell.”- a hangjától végig futott a hideg a hátamon. Nem értettem miért van ekkora hatással rám. Kipillantottam a sikátorból látva hogy az eső lassan alább hagy. Úgy tűnt, hogy néhány perc múlva  a felhőszakadás szitáló esőbe csap át. Az ernyőmet a földre ejtettem és vártam, hogy folytassa. De mikor megszólalt, a hang közvetlenül mellőlem jött, mintha egyenesen a fülembe beszélne.  
„Enyém ez a város” Meghátráltam a hirtelen közelségétől, a mozdulat közben neki súrlódva valaminek. Oké, szóval közvetlenül mellettem állt, anélkül, hogy észre vettem volna. Arrébb léptem tőle, a szemeim továbbra is a sötétséget fürkészték.
„Tied a város?”-ismételtem meg halkan. Felnevetett , amitől már megint végig futott a hideg a hátamon.
„Igen. Kérdezd meg az egyik itteni barátodat.Határozottan fel fogja ismerni a nevem”
Haboztam. „Mi a neved?”
„Harry Styles” Egyáltalán nem hangzott ismerősnek, de ismétlem, új voltam errefelé. Azt gyanítottam, hogy a szó szoros értelmében értette, hogy övé a város – szerződési okirattal meg mindennel. Kezdtem megnyugodni.
„Hát, helyes városod van”-próbáltam nyugodtnak hangzani.”Mióta tied a város? Vagy családon belül öröklődött rád?”
„Mi a neved?”- figyelmen kívül hagyva a kérdésem.
„Claire.”-válaszoltam, miközben a karjaimat dörzsölgettem.
„Hát, Claire, menj el az egyik barátodhoz, majd ők mesélnek rólam.”- úgy hangzott mintha már megint közelebb jött volna. Az egész testem megmerevedett és a lélegzetem is elakadt.Hátráltam, de aztán megálltam mikor valami nagyon meleget éreztem a vállaimra kerülni.”Viseld ezt most. Reszketsz mint a falevél.” Elléptem, sokkal jobban érezve magam ,  így hogy  rámerítette a kabátját. Ez volt minden amire vágytam: egy kis melegség – bármilyen is.Beleburkolóztam, a karjaimat a dzseki ujjaiba bújtatva. Nagynak és nehéznek tűnt, de azonnal felmelegedtem tőle.
„Oh és Claire?”-most már szemből jött a hangja.
„Igen?”
„Ismét látni fogjuk egymást….. méghozzá elég hamar” – hallottam a hangján, hogy mosolyog.  Nem tudtam, hogy amit mondott az jó dolog, vagy inkább rossz. Gyorsan megköszöntem és kinéztem az esőre. Most már csak szelíd szitálás volt, néhány széllökéssel. Láttam az utcatáblát és tudtam hogy csak egy saroknyira vagyok Francine házától. Talán nem bánja ha megkérem hadd maradjak nála pár percig. Vissza pillantottam a vállam fölött, a sötétségbe bámulva. Azon tűnődtem a pasi még mindig ott van-e. Nem tudtam megmondani. És ezzel, kifutottam a szitáló esőbe. Beletartott 2 percbe mire Francine házához értem, és felsiettem a tornác lépcsőin , hogy kopogtassak az ajtón.Egy világoskék köntösbe nyitott ajtót. Mikor meglátott levegő után kapott és a karomnál fogva  behúzott, gyakorlatilag berángatott. Azt hittem azért aggodalmaskodik , mert az esőben álltam. Azonban ő valami más miatt aggódott.
„Ez a te kabátod?”-kérdezte élesen, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Észrevettem hogy bezárta, majd kileskelődött az ablakon. Egy csésze tea volt a kezében, de az többé már nem érdekelte.
„Nem”-mondtam neki, kínosan álldogálva az ajtó bejáróban.”Nem lenne gond, ha itt maradnék…”
„Claire, el kell mondanod ki adta neked ezt a dzsekit”- Szegezte rám kék szemeit. Igazi félelmet láttam bennük.
„Ez a pasi adta nekem.” –motyogtam, nem értve miért volt ennyire megijedve.
„Milyen pasi? Hol láttad?”-kérdezte elsétálva mellettem. Letette a csésze teáját az asztal végére és lehuppant a kanapéjára. Épp le akartam ülni a másik díványra de aztán meggondoltam magam. A ruhám csurom vizes volt. Mikor nem válaszoltam, megdörzsölte a halántékát és hirtelen kimerülten megszólalt, „Menj a szobámba és találj magadnak néhány száraz ruhát. Addig ezeket beteszem a szárítóba.” Bementem a szobájába és levettem a kabátot. Egy fekete bőr dzseki volt és úgy nézett ki mint amit sokat hordtak. Letettem az ágyra, és találtam néhány tiszta, száraz ruhát. Gyorsan átöltöztem, máris jobban érezve magam hogy száraz ruhákba bújtam. Találtam egy kefét is és azzal átfésültem a csurom vizes hajamat. Mikor kész voltam, összecsavartam a vizes ruháimat és visszamentem Francinehez, aki mélyen a gondolataiba volt merülve. Amint besétáltam rám bámult mintha nem is ismerne.
„Fran?”-kérdeztem bizonytalanul, a ruháimat feltartva.
„Csak tedd le őket az asztalra”- tekintetét le nem véve rólam.
„Mi a baj?”-ültem le vele szembe.Felhúztam a térdeimet a mellkasomhoz és átkaroltam őket.
„Claire, ki adta neked azt a dzsekit?”-Kérdezte lassan Francine.”Megadta a nevét?”
„Azt mondta Harry Styles-nak hívják.”- Elkerekedett a szemem mikor ő hangosan levegő után kapott- mintha azt mondtam volna neki hogy valaki meghalt- és szorosan becsukta a szemeit, mintha nem akarna többet tudni. Néztem őt, azon tűnődve mi lehet ennyire rossz.
„Nagyon sajnálom.”-mondta halkan  a fejét rázva.”Sose beszéltem neked…róluk.”
„Kikről?”
„Harry Styles egy banda tagja.”- mondta lassan , remegő hangon. „Ők egy rossz, de erős banda. Mióta az eszemet tudom, azóta itt vannak. Gyakorlatilag övék a város.”
„Szóval ezért mondta, hogy az övé a város”-suttogtam. Francine úgy nézett ki mint aki bármelyik pillanatba el hányja magát. „Ők a nagyon rossz hírek. Harry…hozzád nyúlt?”
„Nem.”-válaszoltam. „Csak odaadta a kabátját hogy használjam.”
„Oh ne,” mormolta Francine, „ez azt jelenti hogy felkeltetted az érdeklődését.”
„Vagy csak próbált barátságos lenni?” – kérdeztem, remélve hogy igazam van. De mikor erre Francine felnevetett, elveszett a reményem. ”Harry nem barátságos. Egyáltalán nem. Hacsak tudnád…. Harry nem egyedül van a bandába. Mindannyian gonoszok. Persze Zayn a legrosszabb, de Harry a második legrosszabb. Mindannyian egy védjegyes dzsekit hordanak, olyat amilyet te is viseltél.” Elkezdtem félni. A pasi akihez beszéltem , aki a sötétbe rejtőzött, egy banda tag?
„Ölt valaha embert?”-kérdeztem halkan.
„Valószínűleg.”Francine  végig futtatta a kezét rövid szőke haján. „És ez most rosszabb, mert nálad van a kabátja. Tudod mit jelent ez, ugye?” Vártam.
„El fog jönni érte. És ez azt jelenti hogy érted is el fog jönni.”

2013. november 10., vasárnap

Angel Love ~Bezárt~


http://theangelsavior1d.blogspot.hu


Szerzője: Major Zsuzsi



Angel love ~ One Direction
Néha úgy érezzük, hogy nincs visszaút. Miután egy meggondolatlan dolgot teszünk, csak azután jövünk rá, hogy mekkora hiba volt. Közben eszünkbe sem jut, hogy esetleg rossz vége lehet az egésznek. Igen... Én is elkövettem ezt a hibát, elég sokszor ezalatt a 18 év alatt, de ami ezúttal történt... Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont ő hagy cserben. Szerettem. Tényleg nagyon szerettem, oda adtam neki mindenem, amim csak volt. És, hogy mit kaptam érte? Megvetést és megaláztatást. Utálatot és napi szinten 3-4 új kék-zöld foltot valamelyik testrészemre. Négy hónappal ezelőtt, minden tökéletesnek és gyönyörűnek tűnt. Felvetette az ötletet, hogy költözzünk el Londonba és kezdjünk teljesen új és gyönyörű életet. Csak ő és én. Én mint egy pincsikutya csak bólogattam és mentem utána. A mai napig bánom. Azóta teljesen megváltozott. Mindig az van, amit ő akar, sosem kérdezi meg a véleményemet, csak megy a saját feje után. Egyre többet iszik, el is felejtettem már, hogy milyen, amikor normális. Ő Adam Clark. Aki kifényezte, majd bemocskolta az életemet. És, hogy ki vagyok én? A nevem Noel. A barátaimnak (akik nekem nincsenek) csak No vagyok. Ha érdekel a történetem, hogy miként vesz egy hatalmas fordulatot az életem, csak olvass tovább!





Második bejegyzés~

Sziasztok!

Egy szomorú hírt kell közöljek: a Psychotic Love blog bezárta kapuját. (nem tudom ismerte e valaki) Szerintem egy remek történet lehetett volna, de elfogadom hogy, nem tudta tovább folytatni az írást az írónő. :) Még a héten várhatóak blogokról ismertetők.


További jó olvasást! 

F.

2013. november 4., hétfő

Don't make me sad...

http://lifeistooshort-to-wait.blogspot.hu/

Szerzője:W. Susan



Don't make me sad...
Az emberek sokszor tanakodnak azon, hogy mi is hiányzik valójában az életükből, miközben mindenük megvan, ami megfogható. Gondolok csupán arra, hogy a legújabb divat szerint próbálnak élni, mindig beszerezni az adott fehér neműt , táskát, cipőt és még sorolhatnám hosszas ideig, hogy az ilyen gazdagnak titulált emberek csak maguknak és a divatnak élnek. Sosem tartoztam azok az emberek közé, akiknek van annyi pénzük, hogy az adott hónap Chanel parfümjéért rohanhassak a boltba vagy éppen a legújabb piacon lévő ruhát tudjam a magaménak. Nem is én lennék, nem is leszek soha ilyen, mert nem tudnám megengedni magamnak ezeket, pont ahogy a szüleim sem. Az ilyen embereknek, amilyenek mi vagyunk, vagy ahogy mások neveznek minket, a szegények, nem tehetik meg, hogy csak úgy szórják ki az ablakon azt a kevéske pénzt is, ami a tulajdonukba van. Sosem mondtam, hogy engem ez megrémítene vagy elszomorítana, mert ez egyáltalán nincs így. Én egy boldog családban élek és mindenünk meg van amire egy családban szükség van. Hogy mire gondolok most pontosan? A szeretetre, az összetartásra mai a gazdag családokban nincs meg. Számos osztálytársam jómódúan él és pont ezért tűnök én ki a tömegből. Én vagyok az iskola kis szegény lánya, aki próbál délutánonként dolgozni, hogy a szüleit ezzel is segítse valamennyire. Lenéznek és elítélnek. Hogy miért? Magam sem tudom és, hogy őszinte legyek nem is akarom tudni. Sosem volt barátnőm vagy barátom épp a furcsaságom miatt, de a szüleimmel mindent megoszthatok amit egy baráttal is megtudnék. A tanulmányi eredményeimre nem panaszkodhatok, eszes vagyok ami még jobban arra késztet, hogy a későbbiekben tovább éljek a tanulási lehetőségekkel. Többre akarom vinni mint a szüleim, jobb körülményeket akarok teremteni a gyerekeimnek és segíteni akarok az olyan embereken, akik úgy élnek, mint mi. Épp a délutáni műszakomat kezdem az iskola melletti kis kávézóban.
-Szia Ana! - köszönt széles vigyorral az arcán John, a munkatársam, aki már a pult mögött szorgoskodott. Talán ő volt az egyetlen ember, akivel különös viszony folytattam. Ő volt az egyetlen ember, akivel valami oknál fogva beszélgettem és megnyíltam. Megértett engem, annak ellenére, hogy jómódú volt, mégis ki akart szabadulni abból a környezetből, amibe a szülei kényszerítették. Egy gazdag fiú, aki az iskola melletti kávézóban dolgozik, hogy ne kelljen a gazdagok által létrehozott rétegbe tartózkodnia. Felettébb érdekes, nemde?
- Szia, John! - dobtam le a táskámat a pult mögötti kis székre, majd a kötényemet a derekam köré kötve, álltam a pénztárgép mögé. Az ajtón ragadt szemem hirtelen felpattant, amikor az osztálytársaim jókedvűen léptek be a helyre, hogy még itt is az életemet nehezítsék. Igen, szokásukhoz híven mindennap bejöttek a kávézóba, hogy nézzék a szenvedésemet, hogy itt is éreztessék velem, hogy mekkora egy szerencsétlen vagyok. Kedves mosolyra húzva a számat igyekeztem az asztaluk felé, hogy rendelésüket felvéve minél előbb kint tudhassam őket a kávézóból. Magamban már számtalanszor elküldtem őket melegebb éghajlatra, se szemtől szemben már nem voltam olyan bátor, hogy ezt közöljem is velük. Mindig olyan ember voltam, aki magában intézte el fájdalmait, hogy ne a külső világnak panaszkodja el a gondjait, hiszen másoknak is ezer és ezer problémája van, ami megoldásra vár. Így csak magam voltam és a gondjaim. A kávézóban, mint szokás szerint nagy volt a forgalom, ami valljuk be jót tett nekem. Addig se kellett magammal foglalkoznom és unottan állni a pult mögött. A munkaidőm, mint minden áldott nap hétkor járt le, így a kötényemet a fogasra helyezve kaptam magamra a táskámat és távoztam John-al az oldalamon  Ő jobbra fordult én meg balra, nagyobb figyelmet nem is fordítottunk erre, hogy ki merre megy, hiszen sokszor ajánlotta már fel nekem, hogy hazakísér, de minek? Önállósulni akarok és lássuk be, nem vagyok már kisgyerek, akit kísérgetni kelljen, még ha ez egy kedves gesztus is tőle. London sötét utcáin szedem haza a lábaimat és élvezem a lámpákkal megvilágított utcák rejtelmességét. Sokszor szoktam elgondolkodni hazafele menet, hogy vajon más országokban mi lehet ilyenkor, vagy mit csinálnak éppen az emberek ilyenkor, amikor én még csak a munkából megyek haza lassan tizenkilenc évesen. Szinte mindig hazáig gondolkodok ilyen értelmetlen dolgokon és csak ilyenkor jövök rá, hogy az otthonom elé értem, amikor szemem az ismerős terepre téved. Minden nap, ,inden ugyan olyan. Felkelek, felöltözök, reggelizek, elindulok az iskolába, dolgozok, majd haza jövök és a tanulásba menekülök. Mai nap sem lett volna máshogy, de a házunk előtt állva a borzongás futott végig rajtam. Az ajtónk nyitva volt, a lámpa nem égett, pedig ilyenkor már anyámék a nappaliban várva engem szoktak beszélgetést folytatni egymással.Az ajtón halkan belépve kapcsoltam fel a mellette lévő lámpát, és tudatosult bennem az, amitől a legjobban féltem. Egyedül maradtam.