Szerzője:W. Susan
Az emberek sokszor tanakodnak azon, hogy mi is hiányzik valójában az életükből, miközben mindenük megvan, ami megfogható. Gondolok csupán arra, hogy a legújabb divat szerint próbálnak élni, mindig beszerezni az adott fehér neműt , táskát, cipőt és még sorolhatnám hosszas ideig, hogy az ilyen gazdagnak titulált emberek csak maguknak és a divatnak élnek. Sosem tartoztam azok az emberek közé, akiknek van annyi pénzük, hogy az adott hónap Chanel parfümjéért rohanhassak a boltba vagy éppen a legújabb piacon lévő ruhát tudjam a magaménak. Nem is én lennék, nem is leszek soha ilyen, mert nem tudnám megengedni magamnak ezeket, pont ahogy a szüleim sem. Az ilyen embereknek, amilyenek mi vagyunk, vagy ahogy mások neveznek minket, a szegények, nem tehetik meg, hogy csak úgy szórják ki az ablakon azt a kevéske pénzt is, ami a tulajdonukba van. Sosem mondtam, hogy engem ez megrémítene vagy elszomorítana, mert ez egyáltalán nincs így. Én egy boldog családban élek és mindenünk meg van amire egy családban szükség van. Hogy mire gondolok most pontosan? A szeretetre, az összetartásra mai a gazdag családokban nincs meg. Számos osztálytársam jómódúan él és pont ezért tűnök én ki a tömegből. Én vagyok az iskola kis szegény lánya, aki próbál délutánonként dolgozni, hogy a szüleit ezzel is segítse valamennyire. Lenéznek és elítélnek. Hogy miért? Magam sem tudom és, hogy őszinte legyek nem is akarom tudni. Sosem volt barátnőm vagy barátom épp a furcsaságom miatt, de a szüleimmel mindent megoszthatok amit egy baráttal is megtudnék. A tanulmányi eredményeimre nem panaszkodhatok, eszes vagyok ami még jobban arra késztet, hogy a későbbiekben tovább éljek a tanulási lehetőségekkel. Többre akarom vinni mint a szüleim, jobb körülményeket akarok teremteni a gyerekeimnek és segíteni akarok az olyan embereken, akik úgy élnek, mint mi. Épp a délutáni műszakomat kezdem az iskola melletti kis kávézóban.
-Szia Ana! - köszönt széles vigyorral az arcán John, a munkatársam, aki már a pult mögött szorgoskodott. Talán ő volt az egyetlen ember, akivel különös viszony folytattam. Ő volt az egyetlen ember, akivel valami oknál fogva beszélgettem és megnyíltam. Megértett engem, annak ellenére, hogy jómódú volt, mégis ki akart szabadulni abból a környezetből, amibe a szülei kényszerítették. Egy gazdag fiú, aki az iskola melletti kávézóban dolgozik, hogy ne kelljen a gazdagok által létrehozott rétegbe tartózkodnia. Felettébb érdekes, nemde?
- Szia, John! - dobtam le a táskámat a pult mögötti kis székre, majd a kötényemet a derekam köré kötve, álltam a pénztárgép mögé. Az ajtón ragadt szemem hirtelen felpattant, amikor az osztálytársaim jókedvűen léptek be a helyre, hogy még itt is az életemet nehezítsék. Igen, szokásukhoz híven mindennap bejöttek a kávézóba, hogy nézzék a szenvedésemet, hogy itt is éreztessék velem, hogy mekkora egy szerencsétlen vagyok. Kedves mosolyra húzva a számat igyekeztem az asztaluk felé, hogy rendelésüket felvéve minél előbb kint tudhassam őket a kávézóból. Magamban már számtalanszor elküldtem őket melegebb éghajlatra, se szemtől szemben már nem voltam olyan bátor, hogy ezt közöljem is velük. Mindig olyan ember voltam, aki magában intézte el fájdalmait, hogy ne a külső világnak panaszkodja el a gondjait, hiszen másoknak is ezer és ezer problémája van, ami megoldásra vár. Így csak magam voltam és a gondjaim. A kávézóban, mint szokás szerint nagy volt a forgalom, ami valljuk be jót tett nekem. Addig se kellett magammal foglalkoznom és unottan állni a pult mögött. A munkaidőm, mint minden áldott nap hétkor járt le, így a kötényemet a fogasra helyezve kaptam magamra a táskámat és távoztam John-al az oldalamon Ő jobbra fordult én meg balra, nagyobb figyelmet nem is fordítottunk erre, hogy ki merre megy, hiszen sokszor ajánlotta már fel nekem, hogy hazakísér, de minek? Önállósulni akarok és lássuk be, nem vagyok már kisgyerek, akit kísérgetni kelljen, még ha ez egy kedves gesztus is tőle. London sötét utcáin szedem haza a lábaimat és élvezem a lámpákkal megvilágított utcák rejtelmességét. Sokszor szoktam elgondolkodni hazafele menet, hogy vajon más országokban mi lehet ilyenkor, vagy mit csinálnak éppen az emberek ilyenkor, amikor én még csak a munkából megyek haza lassan tizenkilenc évesen. Szinte mindig hazáig gondolkodok ilyen értelmetlen dolgokon és csak ilyenkor jövök rá, hogy az otthonom elé értem, amikor szemem az ismerős terepre téved. Minden nap, ,inden ugyan olyan. Felkelek, felöltözök, reggelizek, elindulok az iskolába, dolgozok, majd haza jövök és a tanulásba menekülök. Mai nap sem lett volna máshogy, de a házunk előtt állva a borzongás futott végig rajtam. Az ajtónk nyitva volt, a lámpa nem égett, pedig ilyenkor már anyámék a nappaliban várva engem szoktak beszélgetést folytatni egymással.Az ajtón halkan belépve kapcsoltam fel a mellette lévő lámpát, és tudatosult bennem az, amitől a legjobban féltem. Egyedül maradtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése