Remélem nem baj, hogy ilyen hosszú de nincs prológusa és én sem tudok írni hozzá. :/ (Konkrétan az 1. részt másoltam be ide...)
További jó olvasást!
F.
http://wearedifferentbutbestfriends.blogspot.hu
Szerzője: Mia Kso
2011 nyara
Rohannom kell. Önmagamat nem meghazudtolva ismételten késésben vagyok. Szaporán szedem a lépteimet, miközben gondosan odafigyelek, hogy senkit ne lökjek fel, és a kávémat se borítsam magamra, nem egyszerű kihívás.(...).
(...)A következő hívás, épp ahogy vártam, már be is futott. Egy másodpercre rápillantottam a kijelzőre, nem mintha nem tudtam volna, hogy ki keres, és csak azután nyomtam ki.
- A fenébe – csúszott ki a számon, amikor belefutottam egy számomra a legkevésbé sem kellemes akadályba.
A telefonom egyszerűen kiesett a kezemből, és a földön landolt, míg a kávém bizonyos része a trikómon kötött ki.(...)
(...) - Rosie – olvasta fel hangosan, mialatt egy halvány mosoly jelent meg az arcán – Én egyébként Will vagyok
- Örvendek – biccentettem udvariasan, majd ismételten a telefonom csipogása rángatott vissza a valóságba.
A számtalan nem fogadott hívással szinte már nem is törődve az újonnan érkezett üzenetemet nyitottam meg.
„Te mégis hol vagy? 5 perced van, hogy ide érj…”
Akarva-akaratlanul felkuncogtam olvasás közben, mivel a fejemben hozzáképzeltem a tipikus hanglejtését, amit akkor használ, amikor ideges.
- Azt hiszem, most már tényleg mennem kell – emeltem meg a fejem, hogy Will szemébe nézhessek – Akkor majd beszélünk – vettem gyors búcsút még mielőtt kínossá válhatott volna a helyzet.
Szinte már számoltam a visszamaradt métereket, annyira siettem. Tudtam, hogy már nagyon ki van akadva rám, előre próbáltam felkészíteni magam a fejmosásra.
Levegőért kapkodva rongyoltam be a pékségbe, ahova megbeszéltük a találkozónkat. Párszor körbe kellett tekintenem, mire kiszúrtam a hátsó sarokban egy nekem háttal ülő, barna sapkás alakot, aki ritmusosan dobol kezével az asztalon. Sietősen közeledni kezdtem felé, majd odaérve beestem az asztal másik oldalán elhelyezett padra.
- Esküszöm meg tudom magyarázni – kezdtem volna bele, abban reménykedve hátha szemet huny késésem felett, ám amikor találkoztam dühtől izzó tekintetével gyorsan beláttam, hogy esélyem sincs.
- Rosalie Moore – mondta ki teljes nevemet, amit természetesen csak ilyen alkalmakkor tesz meg – 45 perce várok rád. Fel tudod te azt fogni, hogy mennyire éhes vagyok?
- Ó jaj, üres hasú férfival kár vitatkozni – vigyorogtam gyengének sem nevezhető poénomon.
- Nem vicces – jelentette ki határozottan, majd magához ragadta az étlapot.
- Én tényleg sajnálom - nyeltem egy nagyot – csak tudod, mi van reggel… soha sem úgy alakul, ahogy tervezem. A forgalom, a kóválygó turisták…
- Aha, persze – motyogta a menükbe belemélyedve, nem mintha az utóbbi 45 percben nem olvasta volna át legalább százszor.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – böktem meg a kezét, mire lendületesen felkapta a fejét.
- Bocs, valahogy a korgó hasam most jobban leköt – magyarázta heves gesztikulációkkal – Egyébként meg tartozol nekem – tette hozzá, majd leadta a rendelésünket.
- Mégis mivel?
- Egy szívességgel – húzódott hatalmas vigyor az arcára, aminek hatására megjelentek a jól ismert gödröcskéi a szája sarkában.
- Biztos, hogy összekeversz valakivel – nevettem, miközben a fejem tetejére gumiztam a hajamat.
- Este eljössz velem egy díjátadóra – bólintott egyet fejével a hatás kedvéért – és nincs vita.
- Tudod, hogy nem szeretem az ilyeneket – mondtam el ezredjére, amit magától is nagyon jól tud – az a sok fotós, meg kamera… nekem aztán semmi szükségem erre.(..)
(...) Kilépve az ajtón én az arcomba nyomtam egy pilóta napszemüveget, ő pedig kissé lejjebb húzta a sapkáját a biztonság érdekében.
- Eljössz hozzánk? – fordult felém, miközben a kocsi felé haladtunk – Azt hiszem a srácok is otthon vannak.
- Úgy sincs jobb dolgom – gondolkodtam, majd a táskám felé irányult a tekintetem, ahol a telefonom kezdett bele kedvenc dalomba.
Ismételten nagy harcot voltam kénytelen folytatni az előkeresésével, amit barátom jót vidulva figyelt végig. Amikor végre sikerrel jártam, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy felvegyem-e.
- Ki az a Will? – pillantott rám Harry, én pedig fülig elvörösödve tátogtam a megfelelő szavakat keresve…
