Say your just a friend ~Befejezett~

Most nem egy One Direction fanfictionnal jövök hanem egy Austin Mahone történettel. Nem vagyok a rajongója, sőt még egyetlen zenéjét sem hallottam de ez a történet nagyon aranyos és jól meg van írva. :) Egyszóval élvezhető. Úgyhogy annak is érdemes elolvasni aki nem ismeri vagy nem szereti Austint.


http://urjustafriend.blogspot.hu/

Szerzője: georgina rose♥

“Rád néztem, és mosolyogtam,

Azt hittem, látod, de nem láttad.

Azt mondtam: “Szeretlek”, és vártam, mit felelsz,

Azt hittem, hallasz, de nem hallottál.”

BARÁTOK ÖRÖKKÉ?

Lassan ringatóztam a hintában, közben halkan dúdolgatva próbáltam elterelni a  figyelmemet az arcomon végigfutó könnyekről. Az iskolatáskám mellettem hevert a földön és még mindig az egyenruhám volt rajtam. Miért bántanak? Mit tettem, hogy mindenki rajtam nevet és összesúgnak a hátam mögött? Csak mert új vagyok? 

Tíz éves fejjel még nem igazán tudtam felfogni, hogy a gyerekek hogyan tudnak ilyen kegyetlenek lenni a társaikkal. Csak annyit láttam az egészből, hogy ami nekem fáj, attól ők jobban érzik magukat, attól nevetnek.

Egyedül éreztem magam, magányosnak, elveszettnek. Vissza akartam menni a régi házunkba, az otthonomba ahol sok barátom volt, ahol szerettek. Oda, ahol apa is ott volt. Amíg ott laktunk, anya mindig mosolygott és vidám volt, aztán apa elment és most folyton csak sír. Ha otthon lennénk akkor mindenki sokkal vidámabb lenne, talán apa is visszajönne hozzánk. Otthon olyan sokat nevettünk ...

- Szia. Te vagy Allie, igaz?

Az idegen hangra felkaptam a fejem és csodálkozva néztem a velem szemben álló fiúra. Velem egy idős lehetett és ugyanazt az egyenruhát viselte, mint én. Ó, ő is az én sulimba jár. Mit akar? Ő is gúnyolódni jött?

- Azért jöttél, hogy te is kicsúfolj? - néztem rá ellenségesen, összeszorított szájjal és a kézfejemmel letöröltem a kibuggyanó könnyeimet.

- Nem. - rázta meg a fejét. - Anyával a szomszédban lakunk, csak átjöttünk. A te anyukáddal beszélget. - magyarázta a házunk felé mutatva, közben bemászott a hintába és leült velem szembe. Meglepetten bámultam rá, még sírni is elfelejtettem. - Miért akarnálak kicsúfolni? Láttam, hoyg páran piszkáltak az iskolában. Miért nem szóltál vissza?

- Nem akartam... igazuk van. - suttogtam és újra könnyezni kezdtem.

- Nem sírj. - ütögette meg a térdem és megvárta, hogy rá figyeljek. - Majd én megvédelek. Én leszek a testőröd! - húzta ki magát és vigyorogva meglökte a hintát, hogy fellendültünk a magasba, ezzel engem is nevetésre bírva.

Attól a naptól fogva ő lett a legjobb barátom. Az egyetlen fiúbarátom. Aki mindig megvédett. Aki eljátszotta, hogy a pasim, amikor szükség volt rá. Aki tanácsot adott, hogyan viselkedjek más fiúkkal. Elmondhattam neki mindent. Vele töltöttem a délutánokat, éveken át ott volt nekem. Talán már akkot tudtam, hogy több ez mint barátság, de ha szóba került csak nevettünk és ő nem tudta, hogy ez nekem mennyire fáj...